Jó reggelt mindenkinek!
Ma már szombat van, csak úgy rohan az idő, hipp-hopp eltelt a 2 hét lombik előkészület. Reggel 8.15-kor a telefon csörgésére ébredtem. Rita, a biológus jelentkezett be, és kezdte sorolni az adatokat.
Zsuzsa, 8 tüszőből 6 volt jó, ebből 3 embrió lett, a másik hárommal még próbálkozunk. Ezért hétfőn lesz a beültetése! 9.30 és 10 óra között várjuk a BMC-ben. A többit még meglátjuk.
Cikáztak a gondolatok a fejemben... Ezt nem épp így terveztem. A dokival pénteken még azt beszéltük meg, hogy dupla transzfer lesz (vagyis kétszer kapok vissza embriókat, mert úgy nagyobb az esély), és terveim szerint hétfőn és szerdán is lesz beültetés. Bár a doki azt mondta, jobban járnánk, ha el tudnánk az embriókat 5 napig vinni és akkor kapnám vissza mindet. (Ez egyébként már a 3-ik variáció.) Viszont - tapasztalatok alapján - ha a biológus úgy véli, mielőbb kerüljenek be a természetes közegükbe a kicsik, akkor nem bíznak az 5-ik napi beültetésben, pedig nekünk múlt év júniusában az 5 naposok indultak el... A korábbi két lombik, ahol 3 naposokat kaptunk vissza, azok nem tapadtak meg az embriók. Ezek voltak az első gondolataim, és az, hogy a korábbi 3 lombiknál mindig 10 tüsző volt és 6 embrió lett, vagyis az arányok eléggé lefelé csúsznak... Az a fura, hogy most jobbak voltak a vérleleteim, jó lett a hormonsorom, és Zalán "katonái" is egész jó morfológiát produkáltak. Talán azért is, mert már fél éve betartotta az étrendet, egy kortyot sem ivott, és szedte a 12 féle vitamint és a Profertilt is vagy 4 hónapja.
Ekkor odabújt hozzám, és megcsókolt szerelmem, majd megszólalt: Nyuszikám, ez jó hír! Ne szomorkodj! Van már 3 embriócska, aki ránk vár! Örülj inkább nekik! Ne azzal törődj, hogy melyik napon és hogyan történnek a dolgok, hanem bízz bennük! Mosolyogj, hogy idáig eljutottunk! Sikerülni fog! Koncentrálj rájuk!
Próbált még pár poénnal kicsit felvidítani. Na, figyu, tegnap már kiszívogatta a csővel Szűcs doki a kb. 16 ping-pong labdát, így már nem feszít annyira a hasad, ez jó, nem? És hidd el, hogy a köpőcsővel majd szépen visszaköpködi a méhedbe a kicsiket! Szűcs keze szerencsét hoz! Ne izgulj!
Mivel ma is eléggé fel van puffadva a hasam (vagy sok a folyadék a hormonok miatt), így erre is humort próbált kerálni, mert látta, hogy az előző poénra nem annyira reagáltam: Neked a feled sem tréfa! :)
Ma nem vettem annyira viccesnek a beszólásait, csak egy halvány mosolyt tudott kipréselni belőlem, de értékeltem, hogy próbál megnevettetni. Erre megint megszólal: Jaj kicsim, nem akartalak megbántani! Válaszoltam neki: Dehogy bántottál meg, látom én is, hogy mekkora a hasam! Mint egy 4-5 hónapos terhesnek. Bárcsak azért lenne már ekkora, mert a baba helyet akar magának és növöget odabent!! :)
Hogy én mennyire imádom ezt a drága, jólelkű, segítőkész pasit, aki bármit megtenne értem! <3
Zalán gyorsan beadta a Prolutex szurit, és elment vásárolni a piacra, én meg lecsoszogtam a Postára. Végre megjött a májusi táppénzből két napnyi pénzem, kaptam is "kemény" 1.700 Ft-ot. Juhé! Ebből mit is vegyek? Lehet, hogy lehúzza a zsebemet hazafelé! Ekkor feltörtek az emlékek: Kiskoromban (a 70-es évek végén) nagy pénznek számított ez az összeg, szüleim rokkant nyugdíja volt havonta ennyi. Igaz, ételre nem mindig futotta ebből, de akkor mégis örültek ennek is. Igaz, abban az időben 50 fillér volt egy gombóc fagyi, és 5 Ft egy kiló házi kenyér. Azért az arányok mások voltak... Most egy negyed kilós gluténmentes kenyér 960,- Ft körül van. Amit két nap alatt el lehet fogyasztani.
Örülhetek, hogy augusztus elején megkapom a május eleji táppénzemet. Milyen gyorsan őrülnek a kormányzat kerekei, nem kapkodó idegbetegek az ott dolgozók sem és a rendszer sem, az egyszer biztos! Befizettem a csekkeket is, szépen, külön-külön borítékban ott volt a kiszámolt összeg és a csekk, de a kedves hölgy, aki a pultban ült, ezt nem tudta értelmezni és kezdett kiborulni, hogy miért így van? Ő megszokta, hogy az összes pénzt egyben kapja, kiszámolja, és úgy ad vissza. Jesszusom, de bonyolultak az emberek. Inkább örülnie kellene, hogy ilyen szépen összeraktuk neki a dolgokat. Néha olyan érzésem van, mintha másik bolygón élnék. Vagy én vagyok nagyon defektes és azért nem értenek meg az emberek, vagy Ők nagyon kettyósok és azért nem értem őket. Úgy döntöttem, ezt a filozófiai elmélkedést itt lezárom. :) Lehet, hogy UFO vagyok? ;) Ennek tükrében nem csodálkoznék, hogy nem volt könnyű gyerekkorom, és furcsának tartottak az oviban és a suliban is. :)
Posta után felhívtam Zalánt, hogy elindulok hozzá a piacra. Igazából nem akartam elárulni neki, hogy szédülök és hányingerem van, nem szerettem volna megijeszteni, de ilyen állapotban inkább nem indultam volna haza, ami messzebb volt, mint a piac. Jobb megoldásnak láttam, hogy fogjuk egymás kezét, mint hogy elterülök valahol hazafelé félúton és a kutyák marcangolnak szét.. ;) Vagy Garfield matricaként nagy paca leszek az út közepén, és szétfolyok a nagy forróságban. Úton a piac felé már többször éreztem, hogy meg kell állnom, mert nem láttam semmit. Jó lenne most egy kávé, vagy egy szelet csoki, az helyretenné a vércukor szintemet. Viszont ilyenkor reggel a szteroid és a pajzsmirigy gyógyzerek miatt még elég sokáig nem ehetek. Már láttam a kis tündérkémet, integetett a piac közepén. Odajött hozzám, és látta, hogy valami nem stimmel. Kérdezte is rögtön: Rosszul vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz... Válaszoltam: Szívem, nem vagyok jól, szédülök és hányingerem van... Erre Ő: Gyere, ülj le ide a padra, és pihenj, én addig elmegyek tarjáért és lottózóba, itt elég hűvös van, hátha jobban leszel. Ha gond van, hívj! Puszit nyomott a számra, megsimogatta a hajamat, és aggódon elszaladt, hogy minél előbb visszaérjen hozzám.
Ekkor leült mellém egy szomorú arcú, sántító nénike, úgy kb. 75-80 éves lehetett. Éreztem, hogy azért jött oda, hogy beszélgessen valakivel. Az arckifejezéseiből azt vettem le, hogy nem vidám dolgokról fog folyni a diskurzus. A mai napom úgysem indult valami vidáman, így még belefért, hátha jobban lesz, ha elmondja valakinek a bánatát. És kezdte is: Aranyoskám, nem baj, ha leülök ide? Annyira fáj a lábam, látja, műtöttek és dagad is, meg semmilyen fájdalomcsillapító nem használ. Örüljön, hogy maga nem tudja, milyen nagy fájdalom egy lábműtét. Mondtam neki, hogy de, sajnos tudom, 12x műtötték a lábamat, 2x a koponyámat és üszkösödött a lábam, és 1,5 kg-os daganatot vettek ki a jobb combomból. Jaj, drága kislány, hogy történt ez? Ne tessék aggódni, rég volt, azóta felépültem. Ekkor folytatta a történetét. Drága, képzelje a fiam 55 évesen meghalt, hugyhólyag rákban, pár hét alatt elvitte, azóta is minden nap sírok. Mondtam, hogy tudom milyen, Apukám és az Ő testvére, akit nagyon szeretett, Ők is rákban mentek el. De ilyen fiatalon? Majdnem... Ők sem élték meg a nyugdíjas éveiket, igen. Ekkor jött a folytatás: Az unokám meg 1 hónappal előbb született, így rengeteg rendellenessége van, és már 35 éves, de sehogy nem jön össze neki a baba, már 2 éve próbálkoznak, nem tudja elképzelni, ez milyen rossz, hogy szegény mennyit szenved. Már mindent megpróbáltak. (Ez is betalált.) De, el tudom képzelni, 5 éve szeretnénk kisbabát párommal, és 4 éve lombikozunk, már túl vagyunk több kórházi tartózkodáson, és sok-sok nehézségen. Hiába sírdogált a néni, érezte, hogy nem igazán lesz olyan téma, amihez nem tudok hozzászólni. Nekem pedig épp a mai napon, amikor a sok-sok pozitív gondolat után újabb lelki felemelkedésre lenne szükségem, nem hagyhatom, hogy lehúzzon lelkileg egy megkeseredett, idős néni. Már épp fel akartam állni és jobbulást akartam kívánni, mikor megérkezett a megmentőm, Zalán. Elbúcsúztam és minden jót kívántam a néninek, és megkönnyebbülten sóhajtottam egyet. Nem tudott mélyen belemászni a lelkembe, pedig eléggé szociális és empatikus vagyok, de most muszáj pajzsot vonni magam köré, hogy a pici babáink egy nyugodt és boldog környezetbe érkezzenek.
Éreztem, hogy fáradt vagyok, megint csak 6,5 órát aludtam, a napokban pedig csak 4-5 órát, így le vagyok merülve.
Hazamentünk párommal, végig fogta a kezemet, hogy ne legyen baj, és mondta, hogy ma nem engedi, hogy bármit is csináljak a lakásban, majd ő elmosogat, és leszedi a ruhákat a szárítóról, de nagyon szépen megkér, hogy ilyen állapotban ne csináljak semmit. Ekkor elindult a lista a fejemben: a tegnapi leves kifutott, így a tűzhely foltos, a ruhák mind a szárítón figyelnek, a számítógépnél rendszerezni kellene az irataimat, a hivatalos iratokat sem ártana elrakni az asztalról, mert az elkövetkező 2 hétben nem igazán lesz ezekre szükség. Még ki kell sikálni a kádat, porszívózni kell, port törölni, felmosni és újabb, utolsó adag ruhát is mosni kell és teregetni.
Az jutott eszembe, hogy milyen viccesen teregettem ma. Mivel nem hajolhatok, a ruhákat még be tudtam dobni a gépbe, de kivenni már nem engedte őket drága párom. Így Zalán vette ki egy lavórba, és tornyot épített nekem a lábtartókból, hogy akkora legyen a tartó, ahova a lavórt teszi, mint a szárító állvány. Muris volt. :) A mosogatást is úgy oldottam meg, hogy kétszer álltam meg, mert nagyon szédültem, úgyhogy a tűzhelyre már nem volt erőm.
Ebédre áthívtak Anyósék, de mivel a 3-ikon laknak és nem akartam lépcsőzni, mondtam szerelmemnek, hogy menjen csak egyedül, nekem van még husim és krumplim, finom ubisalival, ne aggódjon. Anyós közben hívott, hogy mit küldjön nekem? Van székelykáposzta és a fiúknak sütött ki halat, de tudja, hogy azt nem eszem. Káposztát iyenkor lehet ennem? Mondtam, hogy hétfőn kerülnek be a kicsik a hasamba, így jöhet a káposzta! Imádom! Igen drágám, de az puffaszt, nem akarom, hogy rosszul legyél és fájjon a pocid. Légy szíves Ildi, egy adagot küldjél át, köszönöm szépen. Van még gulyásleves is, azt is szeretnél? Van bőven! Akkor, ha nem gond, az is az egyik kedvenc kajám, nagyon jól esne. A Te gluténmentes lisztedből csináltam bele a galuskát, hogy megehesd. Kész voltam tőle, ilyenkor úgy vigyáz rám, mit egy hímestojásra. Jó, hogy itt vannak a közelben, ha most a babók már megérkeznek ide a földre, hozzánk, akkor biztosan nagy segítség lesz, hogy mellettünk laknak.
Párom kérte, hogy feküdjek le aludni, mert látta, hogy nagyon nyűgös vagyok, és a hangulatom sem az igazi, a sírás kerülgetett. Megaztán az idő sem a legjobb, csöpög az eső, hajnalban még zuhogott, hallottuk, ahogy verte a redőnyt.
Írtam a csoportba a lányoknak, hogy mit mondott a biológus, és akik már régóta lombikos ismerősök, régi "rutinosok", öntötték belém a lelket, így a sok kedves és sikeres történettől elpityeredtem magam.
Ekkor hívott Hermina: Drágám, mi a baj? Jó lesz ez! Ne sírj! Tudod, hogy szeretlek! Figyelj! Hétfőn kivitetem magam Tamással, és ott leszek Veled a beültetés után, jó?
Az előzmény az, hogy akkor sikerült a lombik (a múlt év nyarán), amikor Hermina behozta a kisfiát, Márkot hozzám, lehet, hogy a kis tündér közelsége, vagy Hermina szeretete és odaadása adott erőt, és emiatt ajánlotta fel.
Őszintén szólva, nem tudom, hogy mit mondtam, mert sírtam közben, de az biztos, hogy elhangozott: Szeretlek és köszönöm, hogy mindegyik lombik alatt törődsz velem, de miattam ne utazz ilyen messzire, mert nagyon nagy út, minimum 1,5 - 2 óra tőletek hozzánk. Hermina válasza: Nem számít! Szeretnék ott lenni veled. Jó? Itt megint elszállt az infó, hogy mit válaszoltam. Ekkor nyugtatott tovább: Figyelj drágám, a piciknek jobb a pocidban, ez most jó lesz, érzem! Hát kész vagyok, milyen egy földreszállt angyal ez a lány! Kész vagyok tőle! Mintha tudná a gondolataimat. Érezte, hogy most nem vagyok "használható", így azzal zárta a beszélgetést, hogy: Akkor hétfőn a beültetés után hívlak, és megbeszéljük, hogy legyen. Imádom ezt a kis kreatív, okos, jószívű lányt. Hálás vagyok, hogy egymásra találtunk. Ő megérti minden gondolatomat, tudja, mit éltünk át az elmúlt pár évben a lombikozással. Annak örülök, hogy nekik elsőre összehozta a dokink a picúrt, és már teljes a család. Igaz, mostanában tervezik, hogy legyen kistesó is, ami most nagy dilemma náluk, de ebben sajnos még nincs tapasztalatom, hogy mikortól jó másik babát vállalni. Idáig még nem jutottam el. Most épp másik életszakaszban vagyunk.
Úgy döntöttem, lefekszem, Zalán úgyis elment gyakorolni az Apukájával, hogy a kocsival majd tudjunk közlekedni.
3 órát alukáltam, ami nagyon jót tett, mert mikor felkeltem, jobban éreztem magam lelkileg. Átértékeltem a gondolataimat. Eszembe jutott pár bölcs mondat, és átültettem őket a mi sztorinkra. ÖRÜLJÜNK ANNAK, AMI MÁR VAN, ÉS NE AMIATT SZOMORKODJUNK, AMI NINCS! És ekkor villámcsapásként ért a felismerés, hogy miért is szomorkodok? Van egy fantasztikus férjem, van hol laknunk, van mit ennünk. Azért pityergek, mert a másik 3 embrió még nem indult el? Azzal a 3 erős és ügyes embriócskával kell törődni, akik úgy döntöttek, hogy elindulnak felénk! Hiszen 3-an vannak, az is simán előfordulhat, hogy több babánk is lesz belőlük.
Emlékszem, 2 éve mellettem feküdt a kórteremben egy 41 éves lány, és azért sírt, mert neki csak 1 tüszőt tudott a mi drága jó Szűcsünk leszívni neki és nekem (aki akkor 1 évvel idősebb voltam), meg 10-et. Nyugtatgattam Andit (így hívták), hogy nem lesz baj, az az egy erős lesz és minden rendben lesz, ne adja fel! Higgyen abban az egy kis picúrkában! (És most én vagyok így, de 3x nagyobb eséllyel, mi is a bajom?) Aztán később megtudtam, hogy Andinak iker lányai lettek 1 tüszőből, két szőke, kékszemű kis tündér! Ez adta a pozitív gondolatot és érzést, hogy akkor nekünk Ők lesznek a nyerők!! Ráadásul az intézmény legjobb és legbecsületesebb, statisztikailag is a legprofibb dokija az orvosunk! Ő a legfigyelmesebb, és mindenkinél körültekintőbb! Szóval úgy éreztem, hogy - ahogy a pszichiáter barátnőm szokta mondani - leírom a kérésemet úgy, mintha már megtörtént volna a terhesség és bent lennének a pocakomban a gyerkőcök. Így született ez a levél, amit a leendő gyermekeimnek írtam:
"Drága embriócskáink! Hiszek bennetek! Hiszek bennetek!! Érzem, hogy Ti vagytok a nyerők, és tudom, hogy erősek vagytok, és kitartotok. Jó szüleitek leszünk, és amit tudunk megteszünk értetek. Köszönöm, hogy létrejöttetek, és hálás vagyok, hogy, hogy elindultatok hozzánk! Nagy szeretettel várunk benneteket!"
Úgy látszik, a két hétig kapott nagy adag hormonszuri meghozta a hatását, mert megint elpityeredtem... Tényleg úgy érzem, hogy ez a lombik most sikeres lesz! Szóval a következő mantrát mondogattam magamban: "Kérlek benneteket drága angyalok, hogy egészséges, szép gyermekünk / gyermekeink szülessenek, a lehető legjobb úton és módon. Hálás köszönetem! Mindent nagyon köszönök, amit eddig megkaphattam, és rátok és a sorsra bízom magam."
Olvastam egy cikkben, hogy megint 10 milliószoros nap van és hulló csillagok lesznek este az égen, így eldöntöttem, hogy kimegyünk éjjel az erkélyre drágaságommal, és kívánunk!
Délután már jó kedvem volt, Skype-on beszéltünk Zalán tesójával és meséltünk nekik, mikor mi fog történni. Közben becsatlakoztak Anyósék is.
Ma sokkal ügyesebben vezetett Zalán, mint eddig, és láttam az arcán, ahogy mesélt, hogy végre boldog! Miattunk meg egyáltalán nem aggódik, mert hisz a gyerkőcökben! Minden mozdulatával azt sugallja, mennyire szeret. Állandóan, mikor eljön mellettem, megpuszil és megsimogat. Ma még a hátamat is megmasszírozta, ami nagy szó nála! Mert egyébként nem szokott dögönyözni.. ;)
Vacsora után még neteztem kicsit, kimenünk az erkélyre, néztük a csillagokat és miután Zalán bement a szobába, (mert fázott), még kint maradtam, és imádkoztam, amit egyébként nem szoktam. Felnéztem az égre, összetettem a két kezemet, és a kicsikéinknek sok szeretetet és erőt kívántam, és kértem, hogy maradjanak velünk 9 hónapig! Mély szeretet járta át az egész lelkemet, kirázott a hideg is.. A szél is felélénkült, mintha jelet kaptam volna...
Majd fürcsiztünk és összebújtunk. Mielőtt lehunytam a szememet, Az illatát és erejét érezve a drágaságom vállán aludtam el, Ő meg fogta a kezemet. Annyira jó ez az összhang! Boldog vagyok!! Köszönöm, hogy ilyen szuper emberek vesznek körül!
Úgy éreztem, ma másnak is el kellene mondanom, amit érzek, de mivel Ő már fel sem ismer engem, így írásban küldtem felé a hálámat, hátha eljut hozzá:
"Drága Anyu! Tudom, hogy az Allzheimer kór miatt már nem vagy közöttünk, de szeretném a hálámat kifejezni, hogy amit tudtál, megtettél értünk, és erődön felül felneveltél minket, pedig tudom, hogy nem volt könnyű életed. Jó Anyánk voltál, és szeretettel gondodkodtál rólunk. Mióta a lombikos csoport tagjait olvasom, rájöttem, hogy mennyivel jobb Anya voltál, mint mások. Minden este mesét olvastál nekünk, vagy diavetítővel mozizhattunk, próbáltad a pénztárcánkhoz képest a legjobb ételeket készíteni, és bár nem értetted az iskolai anyagot, de mégis a konyhában mindig felolvastattad velem a leckét. Köszönöm szépen, hogy törődtél velünk, és bár nagyon szegények voltunk, és soha nem volt pénzünk új ruhára, új cipőre, de mégis jó embereket "faragtál" belőlünk. Hálás vagyok, hogy felneveltél és vigyáztál ránk!" <3
Jó éjszakát minden kedves olvasómnak! Köszönöm, hogy vagytok!! Ti ösztönöztök az írásra!
