Izgalmas nap! Ma kell telefonálni a biológusnak. :)

Nem vagyok egy korán ébredő típus, ezért is volt meglepő, hogy Zalánnal együtt keltem, pedig nem szokásom.

Tündérkém boldogan táncikált egy szál alsóban a konyhában, és valami hihetetlen viccesen énekelt valami régi, slágerdalt. Boldogsága ebben a várakozó, feszült helyzetben is törhetetlen. Bámulatos ez a pasi. <3

Közben kerestem fejemben a többi jó gondolatot: 1. nem kell injekciózni a leszívás óta! 2. Nem kell korán kelnem, hogy benyomja Z a hasamba az egyik, és a karomba a másik szurit. Hurrá! 3. Nem kell dolgoznom egyik munkahelyemen sem! 4. Végre olvashatok, és filmeket nézhetek, amit általában nem teszek, mert leszoktunk a szánalmas tévéműsorokról, és a sok reklám miatt több ízben Zalán horkolása szakította meg a műsort.

Legszívesebben vagy természetfilmeket, vagy vígjáték sorozatokat nézünk. Néha el-elkapok egy-egy romantikus vígjátékot, ami páromat az azonnali iszkolásra készteti. Olyankor bevonul a számítógép elé, és a lökött meséit nézi, és röhög, fülén a fejhallgatóval, lábát felrakva a mellette lévő székre. Észrevettem, hogy az időnk nagy részét mindketten a PC mellett töltjük, én írogatok, cikkeket olvasok, Ő híreket olvas, játszik és bugyuta meséket bámul. Viszont micsoda harmónia van közöttünk! Mindig, ha elmegyünk egymás mellett, megsimogatjuk valahol a másikat, én imádom a popsiját simítani, Ő általában, ha elhalad mellettem, a hajamat simizi, és megpuszil. Ha közösen nézünk filmet, akkor megfogjuk egymás kezét, mint az esküvőnkön. Végig fogta a kezemet! Annyira elérzékenyültem.

Ez a pillanatsor sokszor eszembe villan, hogy ahhoz képest, hogy mennyire nem úgy alakultak a szervezéshez képest a dolgok, milyen remekül éreztük magunkat mi is, és a vendégek is. Kezdődött azzal, hogy a nagy fogyásom miatt (1 hónap alatt 8 kg-ot adtam le a nagy izgalmak közepette) lötyögött rajtam a próbán a ruha, és olyan volt, mikor felvettem, mintha egy deka mellem sem lenne, lapos lennék, mint az országút… Szóval valami brutál kemény, nagy, szivacsos melltartót kellett szereznem iszonyú gyorsan. A hajam az előző este a fodrásznál narancssárgára színeződött a fodrász remek ötletétől, hogy kivételesen keverjünk a szőke hajfestékbe hamvasítót! Mikor lemosta, simán elmehettem volna Fidesz reklámnak, olyan narancs fejem volt. Azt hittem, hogy rosszul látok. Ekkor este 22 óra múlt már, 20 óra óta „készítette” eme remekművet. Közölte eztán, hogy nem vállalja el holnap a kontyomat, mert kezelhetetlen a hajam. Mondom neki, ember, látja a színét? Ezzel nem hagyhat így! Jó, de neki mennie kell, mert már 1 órája lejárt a munkaideje, holnap reggel még esetleg bevállal egy festésre, de a frizurámat nem készíti el, az tuti. Juhéééééééé! Mentünk ezután a barátnőmmel az étterembe, és kiderült, hogy áthelyeztek minket, mert egy nagyobb társaság is bejelentkezett aznapra, és mi a bejárati ajtó mellé fogunk kerülni, a wc mellé, és a másik csapat (kb. 180 fő) rajtunk keresztül fog átvonulni, és látván a termet, azonnal szörnyethaltam volna. Nagy kitömött állatfejek, törött tükör, és egy kicsi, zsúfolt asztalokkal teletömött váró volt, ahová be akartak tuszkolni minket. Na mondom ez isteni, hívják a vezetőt, és kérem vissza a foglalót. Most akkor van 1 napunk, hogy keressünk másik éttermet.

Majd hívtak a torta miatt, hogy nincs olyan krém, amit akarok, de nagyon finomat kevernek nekem. Gondolkodtam, hogy még mi jöhet? Végül a cseresznyekrémes, fehér csokis marcipántortám „átváltozott” trüffeles, csokis tortává, amit köztudottan nem szeretek. De ezt már csak az esküvőn tudtam meg, ez volt a „hab a tortán”. A zenész hihetetlen béna volt, így párommal úgy döntöttünk, hogy inkább majd én kiválogatom a zenéket, Ő meg CD-re másolja a legjobb minőségűeket, és csak be kell nyomniuk majd a válogatásunkat, nehogy tévedjenek. Ezért is persze fizetni kellett, de ez már a kisebbik gond volt. Ekkor az anyakönyvvezetővel konzultáltunk, aki le akarta írni párom nevét, és kb. a 3-ik próbálkozásra is elrontotta az anyakönyvi papírokat, ekkor felém fordult, és megkérdezte: mi lenne, ha maradna a saját nevénél? Remek ötlet, akkor maradunk. Ekkor már nevettünk mindketten Zalánnal. Jött a gyűrűpróba. Mivel kép alapján készítette egy barátnőm ékszerésze, így gondoltam minden rendben lesz. Aha, hát nem! A gyűrű még csak messziről sem hasonlított arra, amit kértem, de az ékszerész szerint szuper lett! Ok, de nem neki kell hordania, és nem véletlenül fizetünk, nagyon megtisztelne, ha olyan lenne, amilyet képen hoztam. Ekkor már éreztem, hogy kezd fogyni a türelmem. Az egyetlen dolog, ami tökéletes lett, az a cipő, ami szatén, ekrü színű volt, mint a ruhám. Röhej, de a Nyugati aluljáróból szereztem be, pedig voltunk ám esküvő kiállításon is! A meghívók első variációja egyikünknek sem tetszett, a másodikat már én szerkesztettem, de a kinyomtatott példány közel sem jó helyre rakta a közös fotót, a színek és a szövegezés, amit kiválasztottam sem volt jó helyen, végül a harmadik variációba belenyugodtam, nem akartam még többet idegeskedni. Jó vastag papírra nyomtatták, de az járt a fejemben, hogy legalább életem végéig nézhetem majd, és nem fog szétmállani. Mai napig a polcunkon van!

A szépséges műkörmeim (amit egyébként sosem rakatok fel, az eredetiekre esküszöm), csak 1 napig bírták, a 10-ből 4 kapásból leesett, így azokat is újra kellett csináltatni. A műszempilla fele is másnapra kihullott, így reménykedni kezdtem, hogy még egy napig kibírom, nem esek szét esküvő előtt. Zalán mondta is, hogy: "remek, épp most esel darabjaidra, mikor elveszlek! Ekkor jár le a "szavatossági időd." Fetrengtünk a röhögéstől, már csak azért is, mert kevés 40 éves menyasszonyt látni, bár mindenki 30 körülinek nézett, így nem volt mit aggódnom, állítólag dögös és szexi voltam. De ki mer hazudni egy menyasszonynak? Ugye, hogy senki?

Na szóval mindent kétszer, néha háromszor kellett végig csinálnunk, mintha ismételni kellene. Épp ez volt a lombiknál is, az első borzalmas volt, a második végül is sikerült, de bízok benne, hogy ez a harmadik lesz a végső győzelem! :)

Arra gondoltam, hogy az a lényeg, hogy a végeredmény szuper lesz! A többi meg jópofa sztori lesz a gyerekeknek, hogy a szüleik milyen bénák voltak. Lesz min nevetni.

Köztudott, hogy az április elég esős hónap, és előző nap, és az esküvőnk napján is reggel esett az eső, és a fotós sem igazán tudta, hogy a lábunknak és a fejünknek is benne kellene lenni a képben, így hiába készült sok fotó, a 70%-a használhatatlan lett. A kamerás felvételek szemcsések, és pont a gyűrűhúzáskor „fittyedt” le a kamera, és állt le egy időre, így erről már nem is maradt videóemlék, csak 1 fotó. Talán jobb is, mert Zalán ujjai annyira bedagadtak, hogy a gyűrű nem ment fel rá, és hangos röhögés volt a teremben, mikor már vagy 10x-re nyomkodtam felfelé a gyűrűt, és bár egyetlen kép sikerült erről a manőverről, Zalán felhúzott szemöldöke nem volt valami muris látvány. Nagy nehezen rápaszíroztam szegényre, már majdnem arra vetemedtem, hogy bekapom az ujját, hogy csússzon, és úgy tuszkolom tovább. Az lett volna a nagy látványosság! Szerintem életem végéig ezt hallgattam volna a barátainktól és a családtagoktól.

A tanúm, - aki 24 éve jó barátom, - az esküvő előtt lemondta szerelmi bánata miatt, hogy nem tud mellettem megjelenni, így a jobbik megoldás lett a végén, legjobb barátnőm lett a tanúm, ami igazából az eredeti terv lett volna. A sors viszont ezt is rendbe rakta.

A csokrok viszont valami mesések lettek! Igaz, hogy az a virág ilyenkor nem nyílik, amit szerettem volna, de egy totál hasonlóval csodásan elkészítette a lány, aki a piacon meg lett bízva a virágkötéssel, és az autódísz is fenomenális lett! 10-ből 2 az arány. A lényegen viszont nem változtatott. Ez a két dolog (persze Zalánon kívül) nagyon erősen elnyomta a többit. Az eső az esküvő előtt elállt. Vagyis így volt esély, hogy a szatén, világos cipőm és a vékony ruhám, és a még vékonyabb kisbunda nem ázik ronggyá, maximum csak tüdőgyulladást kapok a 4-6 fokban! Már csak a macskakövön kell megúszni a pofára esést a tűsarkúban, mert fog nélkül, véres arccal nem lennék valami mutatós látvány a saját esküvőmön. :)

Amikor elindultam felfelé a lépcsőn, éreztem egy reccsenést, majd láttam, hogy a szoknya egy része leszakadt, és lifegett a földön, magam után húztam... Ekkor a barátnőmmel elrobogtunk a mosdóba, és leszaggattuk ezt a részt. Még szerencse, hogy vagy 7-8 alsószoknya volt alattam, és nem rontotta a látképet így sem. :) Mondjuk ahhoz képest, hogy a kiszállítók elcserélték Zalán zakóját, ez mind semmi! Végül az is megoldódott. :) Mikor öcsém bekísért a terembe (Apám 12 éve halott, így neki már nem volt rá lehetősége), és kislánya előttünk sétált fehér selyemruhában, és vitte egy kis párnán a gyűrűket, majdnem leállt a szívverésem! Nem bírtam nem teljes fogsorral mosolyogni. :) (Ami egyébként szintén nem szokásom, csak a félmosoly.)

Mindenki engem nézett, és sokan mosolyogtak, ámultak-bámultak. Volt, aki szájtátva pislogott rám, és odasúgta, hogy: gyönyörű vagy! Pedig a hajamat sem csináltuk meg, csak egy csillogó csattal feltűztük barátnőmmel a jobb oldalt, és egyetlen kunkort biggyesztettünk, mert már nem volt türelmünk és időnk a hajfestés és melltartó vásárlás után. Anyukám és Anyósom sírtak, annyira meg voltak hatódva a látványtól és a zenétől. És ekkor megláttam Zalánt! Felém nézett és mosolygott! Őszintén, szerelemmel, és csodálattal. <3 Kész, itt elvesztem! Elmúlt az izgalom, a félelem, az aggódás, és mikor megcsókolt, és megfogta a kezemet, éreztem, hogy ennél jobb helyen nem lehetek. Úgy éreztem, hogy hiába volt sok-sok akadály előttünk, mindent legyőztünk, és mindent megtettünk a siker érdekében, és a kitartás, és a szeretet meghozza gyümölcsét. :)

Szeretném életem végéig ezt az örömet és boldogságot érezni mellette, pár egészséges, rohangáló lurkó kíséretében. <3

Visszatérve az eredeti sztorira.

Este is és reggel is az angyalokhoz fordultam, hogy segítsék a dupla transzfert, és szorítottam a picúrkáknak, hogy szépen kezdjenek osztódni. Több kicsi embriót képzeltem el, akik szeretnek a pocakomban lenni, és "két turnusban, teljes ellátásra", 9 hónapra beköltöznek a hasamba. Elképzeltem, ahogy szépen növekednek bent, és Apa minden este beszél hozzájuk, hogy mennyire várja Őket, és kéri őket, hogy nagyon kapaszkodjanak, hogy teljes sikert tudjunk elérni. Most is, miközben gépelem, már tudat alatt azt írtam, hogy „sikerült”… Remélem így is lesz!

Eljött a várva várt 9 óra, hívtam is a mobilszámot, ami a zárón volt, és úgy dobogott a szívem, hogy alig hallottam tőle bármit is. Meglepődtem, hogy nem Kanyó doktornő vette fel.

Egy fiatalabb nő hangját hallottam, aki – tőlem annyira távol – azt magyarázta, hogy négy petécske kezdett el osztódni, de ők sem valami gyors tempóban, így szerény véleménye szerint ne alapozzak a dupla transzferre, mert a múltkorinál már dupla ennyi sejtecske volt (az előzőnél 6 db-ot sikerült 5 napig elvinni), és róluk nem hiszi, hogy kibírják 5 napig, és inkább a biztosra menne. Próbáltam kérdezgetni, hogy akkor legyen csütörtökön (3-ik napon) 2 beültetése, és utána szombaton újabb 2, az úgy mehet? Mondja, hogy a Szűcs doktor úr nem fog tudni bejönni szombaton, így eleve kisebb az esély, hogy legyen transzfer aznap. Erre közöltem, hogy megfizetek bárkit, nekem mindegy ki helyezi be őket, csak meg legyen oldva. Enyhe mosolyt éreztem a hangjában, mikor mondta, hogy örül a pozitív gondolkodásomnak, de higgyek neki, jobban járunk, ha mind a négyet megkapjuk, sokkal nagyobb az esély így, mintha várnánk, és csak 2 lenne a hasamban csütörtökön, és a másik kettőt elveszítenénk. Mondtam neki, hogy én hiszek bennük, és hogy csütörtökön még megvitatjuk ezt a témát, mert lesznek olyan erősek, és a többi is összeszedi magát addig, és ha lesz még újabb 2, akkor 3 db 3 naposat, és 3 db 5 naposat is meg lehet oldani. Bár őszintén szólva jobban örülnék, ha 2 db 3 naposat és 2 db 5 naposat kapnánk vissza. Mondta, hogy az én koromban eleve nem akarnak 2-t visszaültetni, mert jóval kisebb az esély, mint 3 vagy 4 embrióval.

Érezhető volt a hangján, hogy Ő nem hisz annyira, ezért kicsit meginogtam a nagy lelkesedésemben, de nem hagytam magam. Gondoltam, sebaj, akkor majd csütörtökön egyezkedünk, csak behozzák a lurkók a lemaradást. Végül is két túlélő szülővel van dolguk. Zalán is sok életveszélyes műtéten esett át, és én is. Nehogy már kifogjon rajtunk egy ilyen eset!

Párom eközben már szerintem az összes körmét lerágta (pedig nem tesz ilyen gusztustalanságokat), és úgy kérdezte, hogy: na, mit mondott a biológus? Mesélem neki a fejleményeket, és Ő is azt mondta, hogy bízik a kicsikben, és ne aggódjak, meglátom, minden jó lesz. Aztán megcsókolt, és elment dolgozni. Innentől kicsit lelassult az idő. Mintha egy időlabirintusba kerültem volna, minden olyan hosszú, és lassú volt, ami történt.

Barátnőm irigykedett, hogy bárcsak Ő maradhatna ennyi időt otthon. Bele se gondolt, hogy semmit nem enged Zalán, hogy megkíméljen. Szinte királykisasszony vagyok a vártorony tetejében, akit max a sárkány látogat meg.

Ekkor épp átfutott a buksimon, hogy milyen jó dolgom van! Isteni férjem van, nála jobbat nem is kívánhatok, viszont az én élettempómhoz az itthoni fekvés, nem az igazi. Nevetve mondtam barátnőmnek, hogy arannyal kikövezett Bastille a jelenlegi helyzetem, épp, hogy kimehetek egyedül a wc-re, és a leszívás óta az alhasam fáj, és vérzek, és kb. úgy megyek, mint egy vemhes víziló. Ez a hasonlat megmulattatott, főleg, hogy utána folytattam. Mondom: képzelj el egy durva szexpartit, ahol lóval hálnak. Na, ezt érzem! Úgy járok, mintha a lábaim között egy dinnye lenne. :) Ekkor már sírtunk a röhögéstől, mert gondolom Ő is elképzelte…

Ezzel a gondolatsorral zárom a mai napot, mert ezután csak a szurkolás következett, és az esti vacsora, és az összebújás párommal, ami megkoronázta a mondhatni unalmas napomat.

Szép, napsütéses napot kívánok mindenkinek!