2015-11-11. Nem tudom, mi lehet a levegőben, de feszülten ébredtünk mind a ketten. Ma van a 7-ik stimulációs nap, reggel 8-kor már a kórházban kell lennem, vérvételen, aztán ultrahang és konzultáció a dokival.
Híven a 11-éhez, ma szétpattant minden idegszálunk. Már korán reggel (számomra még hajnalban), úgy ébredtem, hogy azt sem tudtam, hol vagyok (pedig nem is iszok és életemben nem próbáltam a narkót sem, szóval ez új élmény, hogy nem tudtam, mi van most?). Ismét nem hallottam az ébresztőt. Párom felkapcsolta a villanyt a fürdőben, és egy nagy durranással jelezte a körte, hogy feladta. Szuper! Ez a lámpa lehet jobban igénybe van véve – Zalán hosszas előkészületei által -, mivel állandóan cserélni kell az energiatakarékos izzókat benne, pedig nem lakunk túl rég itt. Kedvesem ki akarta csavarni az izzót, és a kezében maradt konkrétan a fele, a másik fele a foglalatból „mosolygott” vissza rá. Őszinte leszek, nem voltunk túl boldogok, hangos szóváltás követte ezen eseményt. (De béna vagy, hogy tudtál ilyen pancser módon kivenni egy égőt! Te mondod ezt, aki mindent eltörsz, még magadat is?) Ment még pár kedves ping-pong meccs, majd elnézést kértem a bunkóságomért, hiszen szegény nem tehet róla, hogy így jártunk, és ilyen kis esetlen a szerelési és barkácsolási dolgokban. Másban viszont zseni, és velem is fantasztikusan bánik, kivéve, ha nem olyan „buzi”, ahogy én szoktam hívni, mikor bepipulok rá valamiért. Ezt a kedves becenevet szinte az összes barátunk megtapasztalhatta általam, úgyhogy már nem veszik komolyan, hála a jó égnek, mert akkor a baráti körünk sem tudna szaporodni, ha igazam lenne, hogy mindenki buzi. :)
Szóval a villanykörte kicsavarása és a beszólongatások után kezdtem erősen berágni, főleg, mikor kezében a „maradvánnyal”, szomorúan nézve megjelent előttem, és közölte, hogy ma, a nap zárására el kellene mennem az OBI-ba (ami elég távol van tőlünk, úgy kb. 35-40 perc busszal). Felvilágosítottam, hogy én tutira nem megyek, egész nap a dokinál leszek kivizsgáláson (vérvétel, ultrahang, konzultáció), majd benézek a kórház nőgyógyászatára egy kedves lombikos lányhoz, aztán a munkahelyemre is be kell mennem pár dolgot elintézni, majd onnan rohanok Zuglóba egy másik tündéri lombikos ismerőshöz, és a számlák ügyében is intézkednem kell a város másik felében. Rájöttem, hogy ma a II. kerületből a XIV-be, onnan a XVIII-ba, majd a X-be, és végül a XVII-be is mennem kell, ez elég cikázó útvonal. Vagyis legkevésbé erre vágyok, hogy egy bevásárlóközpontban, csúcsidőben álldigáljak sorba. Oké, akkor nem adom be a reggeli szurikat – fenyegetett. Gyorsan megenyhültem, és átgondoltam még egyszer a mai listámat. Hiszen ma „csak” 5-6 dolgot kell elintéznem! Üsse kő, belefér! Akkor jöhet a szuri! Hurrá, másra sem vágyok!
Ismét a hosszú, és – véleményem szerint – nagy adag Cetrotide közeleg, enyhén borostás arcú férjem ábrázatával együtt. Most olyan megtörtnek látom. Viszont ma én sem vagyok igazán jó hangulatban. Sebaj, süt a nap! Lehet, hogy ma nem fogok fázni! :) Nézzük mindennek a fényesebb oldalát.
Bemosakszik „ápolóm”, és kezében az „óriással” behatol puha bőröcském alá. Ez most nem is volt annyira vészes! Vagy Z egyre ügyesebb, vagy lassan páncélozott lesz a pocakom. Olyan leszek, mint a tatu. :)
Megvizslatjuk a stimulációs lapot, és örömmel konstatáljuk, hogy mára csak ezt az egyet írták be, és a Faxiparine pedig elég lesz este, mert ahhoz most nincs kedvünk.
Szerelmem duzzogva néz rám, mint egy 3 éves kisgyerek, akitől elvették a játékát, és közli, hogy teljesen kiborítottam a villanykörte ügyében és ismét csúnyán reagáltam, mint régen. Bocsánatot kértem, mondtam, hogy ne haragudjon, fáradt is vagyok, és valami van a levegőben (Valami bűzlik Dániában)… Ez nem volt betervezve. Megint csak a tervek. Lehet, hogy ez egy jel? Hogy nem szabad előre tervezni, hanem hagyni kell megtörténni a változást? Lehet, hogy odafent tudják, hogy kell történnie a dolgoknak? Lehet, hogy nem akarják, hogy közelről lássam a szemeim alatt szürkülő, fáradtságra utaló karikákat? ;) Ez volt az oka a körte kipattanásának? :) Mindegy, akkor – ha már így alakult – az előszobai tükörnél, nagyobb fényben tüntetem el a rövid alvás nyomait. De van annyi korrektorom és festékem, ami frissebb pofikát varázsolhat? :)
Éjjel megint 0.40 felé kerültem ágyba. Bár ez nálam normálisnak tekinthető, de jobb lenne, ha hamarabb kúsznék be a pihe-puha ágyikóba, a kis horkolómasinám mellé. Még emlékszem, hogy a tökéletes pasit úgy képzeltem el (és úgy „rendeltem” meg fentről): csak ne horkoljon, ne legyen informatikus, viszont legyen jóképű, kékszemű, vicces, és ne legyen csontváz, és a magassága 180 cm felett legyen. Úgy látszik, az első két kérés nem jutott el… Vagy fordítva soroltam fel? És az utolsó kettő volt ez? Az a poén, hogy csak a „megszokási” fázisban zavart a horkolás, az összeköltözés elején, és esetleg a még jól halló szomszédok szenvedhettek emei hanghatástól, de – ahogy tapasztalom – ez is beépül az éjszakai morajok közé, vagy a lába szaga elkábít, és ezért átmeneti süketséget élek át. Ki tudja? De az is lehetséges, hogy a füldugó van jó hatással a kiküszöbölésére, és a takaró, amit a fejemre (így a fülemre is) ráhúzok.
A füldugóról eszembe jutott egy filmjelenet, amikor az idős rendőrfőnöknek mondják a repülőn, hogy ezek itt segíthetnek, és a kezébe nyomnak két füldugót, és a rendőrfőnök egy pohár vízzel lehajtja, és megköszöni. Elképzeltem, hogy tinikorom óta hány füldugó nyomná szét belülről a beleimet… Szerintem már nem is lenne bent hely…
Zalán szerint esténként kész erődítményt hozok létre magam körül. Az esti ruházatom leírni sem merem, mert röhögő görcsöt kapnátok! Annyit elárulok, hogy a Michelin gumiember hasonlít rám! :) És kivételesen nem a testalkatára gondoltam, hanem a vastag rétegeire. Ahogy Shrek mondaná, olyan vagyok, mint a hagyma, többrétegű! (Nem büdös, ahogy Ti gondoltátok!!) ;)
Emlékszem, Apám kiskoromban mindig mondogatta: kislányom, ha a medve megenne, három hétig rongyot szarna! Még jó, hogy nincs túl sok medve itt a világ végén, Kukutyinban! :)
Még mindig a dokinál várok, vérem a laborban folydogál, keverődik, én meg a rendelőben zenét hallgatok, amikor (11. hó 11-én), 11 órakor megcsörren a telefonom. Újabb megoldandó, bosszantó feladat. Remek! A víz lever a hír hallatára, de ez most nem tartozik a témához, de ismét a pénzügyek akarnak „lehúzni”.
A cég titkárnője is jelezte felém, hogy az orvosi igazolások csak igazolt távollétek, mire az MT szerint nem jár fizetés. Sebaj, ebbe a pár napba nem halok bele! (Legalábbis remélem!) Ha jól számolom, 5 vagy 6 igazolást sikerült eddig begyűjtenem. Bár, ha 21 munkanap van, abból a 6 nap már nem is kevés. Még biztosabb, hogy péntektől táppénzre megyek. Igaz, az is csak 60%-a a fizetésnek, - ha jól emlékszem – de legalább nem 0 Ft. Szép gondolat kell! Van egy csodás férjem, van munkánk, van hol laknunk, és van mit ennünk! Szeretjük egymást, és bár nem keresünk sokat, de ha belegondolok, a legtöbb önsanyargató, boldogtalan ember milliomos, és nem találják önmagukat és a boldogságukat! Szóval nem panaszkodhatunk. A nap is kisütött még jobban, és lassan kabát nélkül sasszézok az utcán! Ma észrevettem a kórház parkját, és több gyönyörű madárkát, láttam szürkés-kéket, zöldes-szürkét egyaránt. Láttam szép virágokat, úgyhogy kezd kinyílni a világ előttem! Észreveszem a pillanatok csodáit!
Végre behívtak. Kb. 16 jó méretű és több kisebb tüszőm van, 42 év felett ez egész jó eredmény! Szűcs nem tűnik gondterheltnek, ami szintén szuper! Megszólal: mától nem nyomjuk ezt a sok Bemfolát, mert szét fog durranni a sok hormontól (gondolom a hasamra célzott, mert már nagyon feszít, és eléggé fájt az ultrahangozás is). Inkább emeljük a Merionalt a tegnapi 1-ről 3-ra, ha már szerencsétlen módon ennyi gyógyszert írt fel a másik orvos. Megkérdeztem, hogy lehet-e pénteken a punkció, de a doki elmagyarázta, hogy ha nincs a tüszőkben LH, akkor nem sok értelme lenne a pénteki leszívásnak. Édes pofa, azt hiszi, hogy tudom, hogy mi az az LH! Nem akarom letaglózni, hogy megkérdezzem, hogy mégis ez pontosan mit jelent és mi az LH, de kapisgálom, ha üresek a tüszők, felesleges volt a stimuláció, mert nem fog semmi beindulni. Hiszek neki! Ha azt mondaná, hogy fűszoknyában, csörgőkkel a kezemben, a főút közepén kell termékenységi táncot lejtenem, hogy sikerüljön, esküszöm, megtenném! Már most elképzeltem, ahogy a Váci utca kellős közepén én vagyok a látványosság, és a kis kalapba dobálják az emberek az aprót, hogy végre megszabaduljanak tőlem, és elefántok mozdulataihoz hasonló bámulatos mutatványaimtól. :) Erről most az ugrott be, amikor az intézményvezetőt régen felidegesítettem (mert mertem kérdezni a témára vonatkozóan), megkérdezte, hogy hogyan tudna megszabadulni tőlem? Mondom úgy, hogy összehozza nekünk a gyereket! Mármint nem a „normál” úton, az Ő szerszámával, hanem lombikkal. ;) És ha összejön a lombik, akkor soha többé nem fog látni! Ezek után megköszönöm a sorsnak, hogy Szűcshöz átkerültünk, mert azóta nem vagyok idegbeteg, és nem üvölt a választott orvosom velem mások előtt. Mert ez úgy tűnik, csak Szűcsnek természetes, hogy normális, udvarias, türelmes, és becsületes, és emberi! Másoknak sajnos nem. Ő nem csak orvos, Ő egy érző ember! Számomra Ő az etalon! Bárcsak minden doki ilyen lenne! Megint eszembe jutott, mikor a beavatkozások után megkérdezte Szűcs doki, hogy 0-10 között értékeljem, hogy mennyi fájt pl. a leszívás? Vagy a beültetés? Őszintén, ezzel más miért nem foglalkozik? Az elsőnél túlstimulációkor – érzéstelenítés nélkül – úgy döfték belém lent a kb. 60 cm hosszú, kb 3 cm széles tűt, hogy leszívják a vizet, hogy párom kintről majdnem betörte az ajtót az ordításom hallatán, és senki nem kérdezte, hogy mennyire fájt 0-10 skálán! Mondtam volna, hogy 100, az tuti! Ez a különbség!
Ez a sok összehasonlítás ismét szöget ütött a fejembe, hogy ennél jobb helyen nem lehetek! Na jó, Hawaii-ra azért elmennék párommal, nem tagadom! :) Koktéllal a kezemben, vízparton napozni kedvesemmel, kicsivel jobb élmény lenne, de ha sikerül a lombik, akkor a baba gondolata is felemelő érzés lesz, az tuti!
Délután látogatóba mentem először a kórház nőgyógyászatára, egy kedves lombikos lányhoz, hogy kicsit kimozdítsam a mindennapokból, egy kis aprósággal szerettem volna kedveskedni neki, és beszélgettünk a lombikról és az eseményekről. Ezután Zuglóba mentem egy tündéri lányhoz, akivel régóta levelezek. Köszönöm a találkozót FHB! Remélem teljesül az álmotok végre, nagyon jó helyre fog kerülni a picurka! Kívánjuk együtt a legjobbakat! :)
Ismét azt tudom csak leírni, hogy ilyen összetartó, remek csapatot, mint Ti, ritkán látni. Mindenki – aki csak tud – felajánl a másikaknak valamit, ahogy a múltkor én is felajánlottam pár maradék gyógyszert, és nekem is jött „mentőöv” Judit személyében! Kezdjetek futni lányok, mert hálám üldözni fog benneteket! Kellemes délutánt, még jön az esi injekciózás története!
Napsütéses, vidám 11-ikét kívánok!
