2015-11-08. Hurrá, vasárnap van! Ma reggel párom ismét korábban kelt, szép csendben kislisszant a hálóból és rádióbömböltetés nélkül elfoglalta magát. Gondolom ismét meséket nézett, a kedvenc sorozat mostanában a Simpson család. Szerintem elmebeteg, ezért nem szoktam csatlakozni ehhez a szórakozásához.
10 órakor „Ébredj kicsim”-re keltem és kedves mosolyra, kellemes férfihangra. Épp mély álomból „hívott” vissza, egy park közepén csókolóztam vele, és kezdtünk volna belemelegedni a helyzetbe, úgyhogy most az ébrenlét annyira nem volt bíztató, mivel tudom, hogy ismét szét leszek szúrkálva. Megbeszéltük, hogy dél körül kimegyünk a parkba, a patakparton lesétálunk odáig, hogy kicsit romantikázzunk, és Zalán TRX-ezhessen. Mivel nem tudom, hogy nekem lehet-e mozogni, ezért nem merek futni (és őszintén bevallom, kedvem sincs hozzá). Pedig szépen süt ma a nap, a tegnapi ködös időjáráshoz képest ez a látvány most felüdülés.
Ma változtattunk az injekciózás rendjén, a vérhigítót a karomba fogjuk nyomni, nem a hasamba. Köszönöm a jó ötletet!
A fagyasztás után bekerült a Bemfola a pocimba – ez most nem volt vészes, hála a jó égnek! Vagy Zalán egyre ügyesebb, vagy tényleg kezdem megszokni?
Majd a Bemfola 3 méteres tájékoztatóját teljes egészében rám hajtotta, mint egy takarót, és röhögve mondta, hogy „Isten nyugosztaljon! De nehogy félreértsd, és nehogy elpatkolj itt nekem!” Hát ide jutottunk! Legközelebb elás a hátsó kertben, remek!
Kicsit kiizzadtam, így a zoknimat levettem és a kanapén magam mellé tettem. Zalán elhúzta a száját, és közölte, hogy a büdös zoknimat tegyem el innen, mert nem hajlandó addig beadni az injekciót. Mondom nem, ez tiszta, és most még fel fogom venni. Erre a távirányítóval arrébb akarta piszkálni, amiből az lett, hogy a zokni felrepült a könyvespolc tetejére, és onnan kandikált le ránk. Hihetetlen nevetés fogott el, ahogy az egyik zokni fentről nézett le ránk, a másik az ágy mögött csendesen várta a kiszabadítását.
Előkerült a vérhigító is. Para indul… Hiába jegeltem, elképzeltem, hogy ez még jobban fog fájni! Mondom: várj, ne szúrd még, kezdek fosni… Ja, nem szó szerint, csak itt most a nagylevegő sem segít. Zalán fogja a fejét és látom, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. Jól van, nyomjad, Te állat! Halvány mosoly reppen át férfias arcán… Ok, nyomom! Hát ez sem jobb, mint a hasamba, csak kevésbé feszít talán. Nagy elánnal mondja párom, hogy ez ide sokkal jobb! Ezentúl is ide fogom adni! Erre rá akarja rakni a kupakot az injekcióra, és megszúrja magát. Ordít és közli: hogy ha zombi háború lesz, miattad fog kitörni, mert tőled indult ki minden! Mindezt szomorú arccal és ujját szorítva, apró vércseppet kinyomva ujja hegyéből. Kirohan a fürdőszobába és vagy 100 liternyi vizet folyat rá, hatalmas vízsugárral. Sejtem, hogy víztócsa van már a padlón, de nem merek szólni, mert úgy vélem, hogy nem jókor említeném meg, hogy az alattunk lakó is lassan zuhanyozni fog – általa.
Fájdalmas pofival sipákol, hogy fájdalmai vannak, és több együttérzést vár tőlem, mikor kinevetem. Mondom neki, hogy legalább most tudja, napi szinten – most még csak – háromszor mit kell átélnem. Most eszméltem fel, hogy még jön másik két szuri is… Ááááááááááá!
Próbáljunk pozitívak lenni, ezen is túl vagyunk, és már „csak” 8 vagy 9 nap van hátra. Huhhhhh. Sebaj, a lényeg, hogy együtt ezt is aránylag jó hozzáállással csináljuk végig, és bízunk a végeredményben, és hiszünk a sorsban, hogy ha már így összehozott minket, és ilyen jól összeillünk, megajándékoznak minket egy (vagy akár kettő) kisbabával. Hálás vagyok, hogy ilyen remek párom van, és ennyi humorral tudjuk áthidalni ezt a két hetet, ami – várhatóan – a legnehezebb a célig.
Kellemes napot kívánok!
