Jó reggelt! Ismét egy csodás, kellemes napra ébredtünk! Csipognak a madarak, és lágy szellő fújdogál - ahogy az erkélyre kiállok, és nézegetem a színpompás virágaimat és a gyönyörű orchideáimat.
Örülök, hogy élek és a lelkem azt súgja, hogy többen is vagyunk... ;)
Megpróbálom nem latolgatni az esélyeket, de ma is érzem még a kis szúrkálódásokat. A mellem megduzzadt kicsit, és érzékeny, de ezen kívül semmi tünetem nincsen.
7.30-kor már megint kivetett az ágy, és első utam a bogyókhoz, majd a hűtőhöz vezetett. Megint éhes vagyok, pedig 23 órakor még ettem! Döbbenet... ;) A kaja illatára és a hűtőnyitásokra kis kócosom is felébredt, dörzsölgette szemeit, majd odajött hozzám, megpuszilt és megkérdezte, hogy jól vagyok-e? Fáj-e a hasam? Megnyugtattam, hogy rendben vagyok, csak kisebb szúrkálódás van.
Nevetve közölte, hogy a kis Terminátorok megint vájják az alagutat odabent. :) Valahogy Ő fiúra számít, nekem a megérzésem a lányt (lányokat) súgja, de végülis majd kiderül. Ez már tényleg a baba / babák döntése, hogy hányan jönnek le hozzánk, és milyen neműek lesznek. Vicces, de még nem néztem tesztet sem, de már azon agyalunk, hogy milyen nemű gyerekeink lesznek. Szerintem párom már a foglalkozásukat is eldöntötte, ahogy ismerem... ;) Még mindig nem értem, hogy két ilyen "kemény" emberke, mint Ő és én, hogy tudunk ilyen harmóniában meglenni. Mások persze néha azt hiszik, hogy vitázunk, vagy veszekszünk, ahogy hangosan kommunikálunk, vagy egyik szobából a másikba "üvöltözünk", de kit is érdekel, hogy mások mit gondolnak? :D A lényeg, hogy boldogok vagyunk! Rájöttem, hogy mindenünk megvan, már csak a gyerkőcök hiányoznak, vagy gyerkőc. ;) Ha egy lesz, akkor is nagyon örülünk majd!
Ma délelőtti program a kajálás után a lakás "kiganajozása". Ez most különlegesen történt, én az asztalokat és a polcokat, ablakpárkányokat törölgettem (amihez nem kellett hajolni), Zalán meg mindent elpakolt, az ágyakat letakarta, és az erkélyre teregette a tisztára porszívózott szőnyegeket, majd felmosott az egész lakásban. Fantasztikus virágillat volt mindenütt! Mikor kész lett, észrevettem, hogy - a kész terepen - apró szöszök ragadtak a sötétbordó, tiszta padlólapra. Zalán szerint a felmosórongyból jönnek már a kis darabkák, venni kellene újat, mert nagyon hamar elkoptattuk... Ekkor fogta - és jó férfi módjára - a szekrény alá rugdosta a fehér szöszöket... Mondom: Szívem, nem ez a jó megoldás, légy szíves vedd fel őket! Morgott, de a kedvemért megtette.. Nem akarom ezek után megtudni, hogy mi lehet a nagyszekrény alatt.... :D Most nem törődtem ezzel, mert ha lecseszem, akkor soha többé nem segít, úgyhogy megdicsértem, és megköszöntem a sok segítséget, és mondtam neki, hogy nagyon büszke vagyok rá. Amíg Ő pakolgatott tovább, és visszarakta a szőnyegeket és levette az étkezőasztalról a székeket, én elmosogattam és a konyhai csempéket és a tűzhelyet is letakarítottam, hiszen a forró "KAKITEA" kifröccsent tegnap, barna foltokat hagyva a fehér kerámia felületen...
Azon kattogtam, hogy ilyenkor a "fészekrakás" időszaka van, ugye? :D Mert ennyire nem szoktam rendeske lenni... ;) Na persze nem vagyok koszmók, nehogy azt gondoljátok, de azért a mosogatás nem feltétlenül párosult mindig csemepetiszítással, fugák vakargatásával. A szőnyegek éle sem úgy állt, ahogy megszoktam, azokat is lábbal pöccingettem a helyükre, és a polcokon lévő csecsebecséket is az esküvői fényképeinket is tökéletesen középre tologattam... Láttam, hogy párom idegein "táncolok". Közölte, hogy részéről ennyi volt, ömlik róla a víz, így az izzadt felsőt levette, és letusolt, hogy ne ilyen "görényke" állapotban menjünk át ebédre a szüleihez. Rólam is folyt a víz, bár nem olyan mennyiségben, mint a kis Niagarámról.. ;) Megmosakodtam én is, befújtam magam, hogy ne jöjjenek rám se a legyek, és nekilódultam a csiga tempóban az öltözködésnek... Közben figyeltem a kis cukorfalatkámat. <3 Annyira sármos, és illatos, és fess manus. Még mindig megdobban a szívem, ha meglátom. Pedig már 6 éve, hogy együtt vagyunk. Mintha csak olvasna a gondolataimban szerelmem, benyögi: Figyu, én még mindig szeretlek, pedig már vagy 60 éve együtt vagyunk, és egyre csak öregszem melletted / miattad! Elkezdtem kacarászni, mondtam, hogy be fogok megint görcsölni a röhögéstől, fejezze már be. Mindezt tök komoly arccal nyomta le... És megismételte: Kemény 60 év volt, és van még vagy 40! És most még jönnek a kis "Belzebúbok" is. Rászóltam: Ne hívd már Őket Belzebúgnak, mert fenékbe billentelek! :D Erre visszavágott: De hát már most csinálják odabent a balhét, mi lesz, ha kijönnek? Kész, bepisilek... Na jó, nem bírom visszatartani, ha ez így megy...
Lassan feltollászkodtam magamra a ruhákat és a fehér kosztümfelsőt, amit Herminától kaptam, és mikor kiért a buksim a napra, rájöttem, hogy iszonyú meleg van... Lenyűglődtem magamról a felsőt, és megkértem páromat, hogy tegye a hátizsákba a kis felsőmet, mert rámizzad... Egész úton, végig fogta a kezemet, és bohóckodott, meg a hasamat nézte séta közben. Megkértem, hogy a "lökhajtású" gyors üzemmódot most kicsit vegye vissza, mert nekem gyors ez a tempó, főleg a szürkés színű, csillámos kis topánkámban, aminek 3-4 cm-es sarka van.. Most tűnt csak fel, hogy ebben majdnem akkora vagyok, mint Ő (ahogy 3 éve az esküvőnkön is, ellágyult a szívem, mert annyira jól sikrült végül a ceremónia és az éttermi vacsora is, a sok előzetes nehézség ellenére). Épp a színes szökőkútnál jöttünk el, a park közepénél járhattunk, mikor szerelmesen egymásra pillantottunk, és felrémlett mindkettőnkben, hogy az első és második lombiknál ide, a helyi ügyeletre jártunk le esténként, hogy beadják nekem a szurikat. El is hessegettem ezt a gondolatot, de ekkor kinyitotta a száját Zalán: Emlékszel a nagy "lamantin" nővérkére és a bénázására? Meg a gonosz tekintetére és a mogorva beszólásaira? Lehet, hogy jobban jártam volna, ha nem én "szenvedek" veled, hanem esténként lehozlak ide "büntiből", hogy érezd, mennyivel jobb vagyok, képzettség nélkül is. Mondom neki: Igen, tényleg jobb vagy, de ezt most fejezd be, mert rátaposok a 45-ös cuki lábacskáidra... Nem akarok emlékezni arra a nőre!! Kiráz a hideg! :D Be is csukta a száját, de a mosolya "győzelemittasnak" látszott..
Eztán a vezetési élményeiről kezdett beszélni, hogy egyre jobban megy neki minden, és elmesélte, ahogy az üres fagyisdobozokból csinált kis kerülgetőterepet, hogy a parkolást és a beállást gyakorolja, és ma minden remekül fog menni, mert kezdi érezni, és tegnap már le sem fulladt a kocsi és már a váltás is egyre jobban megy. Úgy örültem neki, de érezni lehetett, hogy még nem olyan erős benne az önbizalom. Ekkor megint kipréselte magából: De azért még biztonsággal nem mernék kimenni a főútra és "benneteket" sem mernélek még így furikázni, szerintem szeptember végére összekapom magam. Elmondtam neki, hogy mennyire büszke vagyok rá, hogy erőt vett magán, és hogy pár év alatt igazi férfi lett, és szerintem csodálatos Apuka válik belőle! Látszott, hogy nagyon boldog, megcsókoltuk egymást, és mentünk tovább...
Közben megérkeztünk a szülőkhöz, és ismét az isteni finom menüsort fogyaszthattuk. Sőt, ma még jobban terülj-terülj asztalkám volt. Ma már rántott csirke és sült pulyka is gőzölgött az asztalon. Ma mindenki viccelődött, bár láttam, hogy Após lába még mindig be van fáslizva, így gondolom fájhat neki, de csak azt mondogatja, hogy nincs semmi baj... Féltem Őket, és nagyon szeretem mindkettőjüket. Jobban bánnak velem, mint bárki (persze Zalánt nem veszem most ide, mert Ő a legjobb, nem véletlenül kapott tőlem a múlt évben az évfordulónkra egy arany serleget A VILÁG LEGJOBB FÉRJE felirattal). Párom szülei gyermekükként szeretnek, és úgy is foglalkoznak velem, mint egy igazi családtaggal. Első pillanattól kezdve megkedveltük, majd később megszerettük egymást. Mikor Anyós kemót kapott, én jártam be minden nap hozzá, próbáltam amennyit csak lehet, mellette lenni, és hála a jó égnek, felgyógyult.
Jó velük lenni, remélem nagyon sokáig fognak még élni egészségben, mert ilyen remek nagyszülők ritkán adatnak meg. Bár az én nagymamám minden szavamat leste és mindig figyelte minden rezdülésemet, mintha a fejembe és a szívembe látott volna. Nagyon sokmindenben hasonlítottunk, lelki társak voltunk. Most épp ezt érzem Zalánnal, igazi társ, lelki partner is egyben, minden gondolatomat tudja, egyszerre, ugyanazok a gondolatok suhannak át az agyunkon, mintha össze lennénk kötve. Mama is minden kívánságomat teljesítette, nála jobbat senki sem kívánhat, ilyenek Zalán szülei is. Nagyszerű, tisztességes, dolgos emberek. Boldog vagyok, hogy hozzájuk tartozhatok!
Ebéd után hívtuk Attilát Németországban, hogy megkérdezzük, hogy vannak, és mi a helyzet feléjük? Hogy vannak? Milyen az idő? Erre a két fiú (Após és sógorom) a bírkózásról beszélgetett már negyed órája kb., majd mikor láttuk Zalánnal, hogy kezdenek nagyon belemélyedni, elköszöntünk, hogy hagyjuk őket. Később Zalán lement lemosni az autót, és kipolírozni, és csatlakozott hozzá Apukája is, így belül is ki lett takarítva a kocsi, mert még rajta volt a hosszú út pora, és a régi céges matricák is most lettek szépen eltüntetve az ajtókról. 4 órán át csutakoltak és Zalán ismét vezette ezt a kis gyönyörűséget. Majd fáradtan hazaesett, és lefeküdt kicsit aludni.
19 óra után kicsivel lementünk a patakpartra sétálni, kicsit már sötétedni kezdett, de jól esett az enyhe levegő. Éreztem a víz illatát, mélyen beszívtam a levegőt, és közben hallgattam a kabócák megnyugtató hangját. Közben fogtuk egymás kezét, és beszélgettünk, nyugodtan, viccesen. Elérkeztünk a parkig, és rájöttem, hogy a magassarkú nem volt jó választás a sétához, csak nem akartam a szandival fárasztani Zalánt, hogy megint le kelljen hajolnia, hogy bekapcsolja a csattokat. Fel is törte a lábamat a frissen elővett cipő, úgyhogy zsepit raktunk a hólyaghoz, hogy addig se dörzsölje ki még jobban a lábamat a topánka... Szép, szép, de mégsem az igazi... Párom morogni kezdett velem: Máskor sportcipőt kellene húznod, hangzott az okos ötlet. Kérdeztem: Rám néztél édesem? Látod, hogy női, hosszú ruha van rajtam? Szerinted hogy mutatnék egy fekete sportcipőben? :D Erre beszól: Szerintem a kényelem a lényeg! Reagáltam: Drágaságom, a ruhához nem illik a sportcipő, csak max a nadrághoz, de azokat meg nem bírom begombolni, és nem akarom a hasamat nyomni. Hazáig nézegettük a már kivilágított templomot, a gyönyörű, virágos nagy parkot, és a gördeszkázók ügyességét. Lassan hazacsoszogtam sántikálva, és felkúsztam a lakásig, majd lehuppantam az ágyra, de előbb még az ajtónál lerúgtam a cipőimet.
Ezután az Agymenők c. vígjátékot néztem, és eszegettem (természetesen). Majd leszedtem a szárítót, és újabb adag ruha került a helyére. A hajtogatást félreraktam, nem akartam ennyit hajolgatni, nehogy kapjak a fejemre...
Este együtt vacsiztunk, majd filmet néztünk, és olvastam kicsit, de be-bealudtam, így Vavyan Fable kicsit félre lett téve... ;) Pedig nagyon szeretem a vagány, viccelődős stílusát. Nő létére úgy ír, mint egy kemény pasi, és annyira egyedi a humora! Ilyen az én stílusom is - állítólag, - legalábbis a blogom alapján hasonló visszajelzéseket kapok.
22 óra előtt megkaptam a vérhigítót, amit egyáltalán nem élveztem, majd letusoltam, felnyomtam a Crinone gélt, és ismét vízszintbe helyeztem magam. Majd a hajtogatás megvár...
Elbúcsúztam szerelmemtől, megölelgettük egymást, megpaskoltam a kemény és csodás fenekét, Ő megcsókolt, majd ki-ki ment a saját szobájába. Na, mint a nyuggerek! Már külön is alszunk. Lehet, hogy tényleg 60 éve együtt vagyunk? Félmosollyal tértem nyugovóra.
Elmélkedtem még kicsit, hogy mikor teszteljek, milyen lesz a teszt, életem első 2 csíkos tesztje? Vagy lesz-e két csík? Elhessegettem ezt a gondolatot, és azt súgta a lelkem, hogy lesz! Illetve tűnődtem azon is, hogy mennyi lesz a HCG pénteken? Ezek kavarogtak a tekervényekben a fejecskémben, majd hálát adtam mindenért és leragadtak a szemeim...
Jó éjt mindenkinek!
Álmomban egereket kergettem nagy pocival... :D
