2015-11-09. Hétfő. Kicsit megkésve, de érkezik a reggeli procedúra leírása.

Korán keltünk, de fura módon felpattantam az ágyból. Az futott át az agyamon, hogy most éjjel nem ütöttek agyon egy baseball-ütővel az álommanók.
Zalán nem volt ennyire elemében, pampogott, hogy kimentem a konyhába, miközben Ő porciózta a napi kajaadagjait, és mertem inni vizet és bevettem a pajzsmirigyszint rendbe hozására az L-thyroxint. Lehet, hogy nem volt elég neki 6,5 óra alvás? Hihetetlen, pedig az „öregeknek” elég szokott lenni, és nálunk inkább Ő a „Papper”, ahogy én szoktam hívni. Morgás után beszól: a „manusnak” ne reklámozzad kérlek, hogy az egyik hormont tegnap este véletlenül a karodba adtam be. A manus a Szűcs doki? Igen, a Szűcs. A mi Szűcsünk. (Röhögés indul…)
Nosztalgikus gondolatok törtek fel páromban, és így szól hozzám. Rájöttem ám! Mondom mire? Már az első hónapokban, mikor még jártunk, eltörted a lábad, akkor észre kellett volna vennem, hogy Te igazából ápolót keresel magad mellé, és lépnem kellett volna, de most már mindegy, nyakamon ragadtál… Elképzeltem, ahogy a nyakára ragadok, és mint egy levakarhatatlan kinövés, kapaszkodok belé, és nem tud megszabadulni tőlem. Mosoly futott át ajkamon. Újra szavak repülnek ki száján: Szóval az volt a „demótörés”. Akkor ellenőrizted, hogy alkalmas vagyok-e a feladatra. Na ekkor már hahotáztam. Ez nem normális! Látod milyen ügyes vagyok? Sikerült egy ilyen remek pasit szereznem, aki nem csak okos, de még jó humorú is, és ért az ápoláshoz, ráadásul 5 évvel fiatalabb nálam, ami azt is feltételezi, hogy esetleg kb. egy időben patkolunk majd el az életkor általi statisztika legalábbis ezt mutatja, hogy a nők tovább élnek kb. 5 évvel, mint a pasik. Ez az öregkorom záloga, hogy egy ilyen szupermennel megoldottam az ápolásomat. Hurrá! Mégsem vagyok olyan szőke! Bár őszintén szólva az életben nem jutott volna eszembe, hogy ilyen okok miatt válasszak párt! Inkább a szerelem volt az ok, de nem is hülyeség, amit mond. Gyors csókot nyomtam a szájára, rápaskoltam a popsijára, és közöltem, hogy én már itt sem vagyok, mennem kell a kórházba. 
A kórházban meglátogattam Juditot, épp akkor tolták ki a műtőből, kicsit beszélgettünk, örültem, hogy jól van, és felmentem Szűcs dokihoz. Aránylag hamar sorra kerültem, elég sok, és elég nagy tüszők vannak, 10-12-14 mm-esek, - és ha jól hallottam, volt egy vagy kettő 16 mm-es is -, összesen kb. 16-18 darab. Ezen okból kifolyólag szeretett volna a doki a Bemfolából 225 helyett 150-et adatni, mert már jóval kevesebb is elég lenne, de megmutattam neki, hogy ennél a legkisebb beadható egység 225. Szóval maradtunk a 225 egységnél, és a Merionalt mától (hogy ne legyen sok a hormon), 1 adaggal nyomjuk (a korábbi 3 és a tegnapi 2 helyett). 
Viszont ki kellett váltanom a Cetrotidet, ami iszonyú drága, 5 adag 51.400 Ft. Próbáltam a kártyával fizetni, nem volt annyi rajta, aztán készpénzzel, de 41.000 Ft volt csak nálam, mert erre nem számítottam, így csak 4 adagra maradt pénzem. Szóval most imádkoznom kell, hogy pénteken legyen a leszívás, mert csütörtökig van gyógyszerem. Szűcs szerint inkább hétfő lesz, ami azt feltételezi, hogy még kellene 5 adagnyi. Hihetetlen, hogy már lassan 220.000-nél tartunk, és ha minden úgy alakul, ahogy terveztük, nem kellett volna ilyen sok és nagy adag, ilyen drága gyógyszert kiváltani, Szűcs dokink ennél jóval kevesebbet írt volna fel, és jóval olcsóbb variációt, de már mindegy. Épp ezért, most még jobban bízok az égiekben, hogy besegítenek nekünk, és sikerre visszük ezt a lombikunkat.  Érdekes módon nagyon nyugis vagyok, egész jól viselem a várakozást, a sok-sok utazást a világ végéről, és az injekciókat meg sem éreztem, amit a nővérke adott be a vérvételi szobában. Meg is lepődtem, hogy még a szúrást sem vettem észre. Vagyis lehetne ezt így is? De akkor nem tudnék ilyen szórakoztató sztorikat írni, ugyebár. 
Zárom soraimat! Szép délutánt kívánok!